Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moi története

2010.03.30

 

Moi önéletrajza

 

 

  Már a születésem körülményei sem voltak szokványosak, hiszen édesanyám a velemvaló terhessége alatt lett cukorbeteg, s én óriásbébiként láttam meg a napvilágot, 4.75kg-mal, majd megváltoztatta a keresztnevem a mellette fekvő kismama nevére az otthon eltervezett Cili helyett F.-re. Aztán amikor az édesapám bejött pólyával a kezébe, hogy annak szoros védelmében vigyenek haza, akkor derült ki, hogy a pólyát már kinőttem, így a nővérkék takaróba csomagolva adtak ki a szüleimnek, biztonságban.

  Az elkövetkező pár évre nem emlékszem, csak néhány anekdota őrzi virgoncságom, melyet a nagymamám mesélt el, amikor már elég nagy voltam, hogy jókat nevetgélhessünk rajta.

 A kiságynak letakarták az oldalát, hogy ne zavarjon a televizíó, de én szemfüles módjára, felálltam, félrehúztam, és vígan tv-ztem a szüleimmel, míg csak össze nem csuklottam az álmosságtól és kitekeredve aludtam a kicsik édes álmát

. Vagy amikor a mamám a kertben ténykedett, a kapát az ágyások szélén hagyva, így én szabadon hozzáférhettem, s felemelve azt a nagy szerszámot, mentem felé: Mami, én úgy tupán csaplak!- szöveggel!

 Elvitt fényképészhez a mami, leültettek egymás mellé minket, s én hozzábújtam szorosan és mondtam neki: Mami löhögjünk! -És a mami ezt is megjegyezte.

 Öt éves voltam, amikor a testvérem elvitt bicajozni. Hátraültetett a csomagtartóra, elindultunk, és nem hallottam mást, mint Kapaszkodj! Tedd szét a lábad! - de ezt folyamatosan mondta, nehogy baj történjen, hiszen a szüleink munkába voltak, és megtiltották neki, hogy vigyen engem a kerékpáron. Aztán egyszercsak nem hallottam a vezényszavakat, abban a pillanatban a küllők közt volt a bokám, lógtam a bicikliről az úttestre, nem mertem megnyikkani sem, de azért pár tekerés után észrevette a nővérem a bajt, ömlött a vérem az aszfaltra. Gyorsan hazavitt a karjában, lemosta a vért, húzott egy piros zoknit a lábamra, és bedugott az ágyba, a dunyha alá. Amikor megjött a mamim, látta, hogy valami nincs rendben, kezdtem fehéredni, hiszen a vérzés nem állt el, a nővérem meg gyanúsan lapított, így kiderült a véres ágyneműből, hogy mi történt. A mi falunkban nem volt orvos, csak 15 km-re egy nagyobb községben, így a mamim a hátán vitt el gyalog a rendelőbe, ahonnan a megye kórházába szállítottak nyílt, szilánkos bokatöréssel. Most is könnybe lábad a szemem, ha nagymamámra gondolok, hiszen amit lehetett, megtett értünk, és a napi munka után nem lehetett könnyű cipekedve aggódni, hogy ne vérezzen el a kis unokája.

 A szüleim dolgoztak, ezért a mamim volt velünk legtöbbször, ami elég nehéz lehetett három virgonc lánykával.

  Anyukámra halványan emlékszem. Óvodában dolgozott, kedves, nyugodt asszony volt és kerekded formával volt megáldva. Nagyon sokat volt kórházban, szinte csak ezek az emlékek maradtak meg bennem, hogy szerdánként és vasárnap délután a kórházi látogatás volt a programunk évekig. Szegénykém - újabb könnyek gyűlnek a szemembe- sokat szenvedett. Inzulinozta magát, fekélyek voltak a lábán, mély furunkulusok tarkították a lábszárát, mélyvénás trombózisok miatt nyomta az ágyat. Egy nap a nagynénim, anyukám nővére bekerült a kórházba ascites-szel, lecsapolták, de egy hét múlva újrafeltelítődött, újabb csapolás, majd egy újabb és egy kora nyári napon belehalt a betegségébe. Édesanyám ekkor már 10 teljes hónapot töltött kórházban, mindennap meglátogatta a nővérét az orvosi tiltások ellenére, hiszen majdnem 100 lépcsőfok választotta el a két testvért egymástól, mert két különböző osztályon feküdtek egy dombra épült kórházban. Amikor a nagynénim meghalt, hazaengedték eltávozásra anyukám, aki nagyon szomorú volt, mi gyerekek mégse éreztük át a fájdalmát. Akkoriban kezdett egy mozigépész a faluba járni minden héten egyszer vetíteni egy filmet. Mindegyik előadást megnézhettük, de azon a héten anyukánk nem engedett el minket. Nagyon letörtek voltunk, sőt talán morcosak is, amit édesanya nem nézett jó szemmel, és maga elé hivatott minket, látta a haragunkat, és azt mondta: Lányok, ezt meg kell értenetek! Már kezdtem volna mondani,hogy De..., mire ő gyorsan leállított: Hogy ha én halnék meg, akkor is ilyen mérgesek lennétek, és elmennétek a moziba?- még most is itt cseng a fülembe ez az utolsó emlékezetes mondata, még most is csorog a könnyem, ha arra gondolok, hogy érezhetett valamit, amit mi még akkor nem is sejtettünk. A nagynéni temetésen sem bírtunk magunkkal, elbújtunk egy sír mögé és kacarásztunk, majd megfulladtunk a nővéremmel a sok vicces dolgon, ami eszünkbe jutott. Aztán anyukámnak vissza kellett mennie a kórházba, és mi mentünk hozzá látogatni, ahogy megszoktuk vasárnap. Ekkor ért a legnagyobb meglepetés, a kórteremben édesanya ágya üres volt. Én még reménykedtem, hogy biztos más szobába költöztették, de a nővérem már sírt, tudta, hogy nagy baj történt. Jött az orvos és közölte, hogy édesanya tegnap tüdőembóliában meghalt. Nem hittem el, olyan hihetetlennek tűnt, hiszen 3napja, még otthon irányított, szeretgetett bennünket! Azóta sem tudom, hogy jöttünk ki onnan, hogy kerültünk haza, csak éreztem az elmúlt napok eseményeinek szégyenteljes súlyát, és a hiányt, hogy anya nincs többé. Lelkileg összetörve teltek el a hónapok, hiába volt mindenki a környéken a segítségünkre, nem tudtak enyhíteni a mély bánatunkon. 37évet élt édesanya, én 11éves voltam ekkor, mégis tudtam, hogy attól a naptól kezdve magam kell irányítanom az életem, és nem fogom hagyni, hogy bárki rossz befolyással legyen rám, vagy olyan társaságba keveredjek, amely lehúz a süllyesztőbe. Ki akartam tünni a többiek közül, kitörni a mindennapok szürkeségéből, de várnom kellett még sokáig, és kitartani az elveim mellett.

 Az édesapám nagyon jóképű férfi volt, de ez nem volt egyenes arányban a kedvességével. Sajnos a természete durva és hideg volt. Ha szeretett is bennünket, mi nem nagyon éreztük, csak a szidalmazást, kiabálást, tettlegességet. Ha ivott, akkor különösen kegyetlenül elnáspángolt minket, hol vasalózsinórral, hol a mosógép csövével,vagy a csupasz lapát tenyerével. Ahogy megjött a munkából, mi bújkáltunk előle, vagy gyorsan házimunkába fogtunk, nehogy a semmitevésért megbüntessen. Nem is emlékszem játékra, vagy olyan együttlétre vele kapcsolatban, ahol jól éreztem volna magam.

 Egyszer egy május elsejei felvonulásra elvitt magával. Felvehettem az új rózsaszínű "pörgős" ruhám, fehér zokni és csinos szandálban villoghattam a munkatársai előtt. Persze ehhez tudni kell, hogy 12 évesen, úgy néztem ki, mint egy 18 éves nagylány, hiszen 170cm, és 67kg-mal már kitűntem a korosztályom közül. Szóval a felvonulásra kaptam kis piros zászlót, lufit és vett Márka üdítőt az apu nekem. Ahogy elhaladtunk a fogadó tribün előtt, otthagyott, és elment sörözni a kollégáival. engem meg a tömegben hagyott azzal, hogy menjek a buszmegállóba, és majd otthon találkozunk. Egy kedves hölgynek köszönhetem, hogy hazataláltam, mert a tömegben nem éreztem magam biztonságban, sírtam, míg ez a hölgy rámtalált, és elkísért a pályaudvarra.

  Nagy családi házban laktunk, mindig volt 2 kutyánk és néhány macskánk is. Egyszer hazaállított az apu egy nagy felnőtt korccsal,amivel nem lett volna baj, de az öreg kutya helyére hozta ezt a fenevadat. Mi azt hittük megmarad mind a három állat, hiszen volt hely bőven az udvarban. De az apu nem így gondolkodott. Néztük, ahogy a megkötött idős kutya fele megy egy döngölővel, amivel a gyümölcscefrét szokta lenyomkodni. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, így elindultam utána. Későn értem oda, mert a kutyust beszorította a házába, és ütötte a szerszámmal, ahogy csak érte. Sikítoztam, sírtam, nekimentem hátulról, de félrelökött durván, és miután látta, hogy elestem a földre, abbahagyta, morgott és aznap már nem bántotta szegény Negrót. Másnap mire hazaértünk az iskolából a kutya már nem volt az élők sorában, ezt egy friss hantolás is bizonyította a szőlő között. Emlékszem volt olyan kutyás eset is, amikor nagyon szeleburdi volt a kis eb, ezért kellett mennie a háztól. De az  eltüntetése rettenetes volt számomra. Nekünk kellett gödröt ásni, akkor nem tudtuk, hogy miért kell, de megástuk, mert ez volt az aznapi "harci feladat". Délután a kutya nyüszítésére lettünk figyelmesek, mert az apám beledobta a gödörbe, és ásóval csapta agyon ott helyben. Mire kiértem, már nem lehetett segíteni szegény párán. Ezeket az ocsmány dolgokat nem lehet elfelejteni, és mosolyogva tisztelni és szeretni az apámat. Lehet rám csúnyákat mondani és engedetlennek gondolni, de a mellette töltött évek megedzettek, és keménnyé tettek az élet nehezebb dolgaira is.

 Miután meghalt édesanya, nem volt barátnője az apámnak egy darabig, legalábbis nem hozott haza nőt. Egyik este részegen jött haza, látta,hogy a szobába alszom egyedül, mert a mamámmal aludtam egy ágyba 13éves koromig. Mami tv-zett a másik szobába, a nővérem meg kollégiumban volt. Szóval bemerészkedett az ágyamhoz, benyúlt a dunyha alá, fogdosott, mire felébredtem már rajtam feküdt, és valami ocsmány dologra készült valószínű, mert a szemei vérben forogtak, én meg teli torokból sikongattam, és vertem a tv-szoba falát, hogy a mamim segítsen rajtam, mert nem akartam kezes lenni ehhez az undorító dologhoz. Egy hatalmas pofonnal megúsztam, és a mamimhoz bújva sírva aludtam el. Másnap elmondtam az egyik tanárnéninek, aki azt mondta, hogy ez nem volt szép dolog az apámtól, de meg kell értenem őt is. Ezt nem igazán fogtam fel, miért is kell nekem 12évesen az apám szexuális hiányával foglalkoznom? Többet senkinek sem mondtam el az esetet.

 A nővéremet még az anyukám íratta be a gimnáziumba, bár ő nem akart oda menni, mert mindig a szabás-varrás érdekelte, de akkor a szüleink, és a tanulási eredményeink számítottak a továbbtanulásba. Sajnos anya halála után a nővérem tanulmányi átlaga leromlott, szeretett volna szakmunkásképzőbe átiratkozni, de az apám erről hallani sem akart. Szegény nővérem, ha rossz jegyet kapott, akkor otthon is kapott, de az verés volt. Egy idő után nem mondta el a jegyeit, de a szülői értekezletek alkalmával mindig kiderültek a turpisságok, így olyan ütlegelést kapott ilyenkor, hogy én is éreztem a fájdalmat, és mindig sírtam a testvéremmel együtt. De az átiratkozást nem engedte. Sajnáltam nagyon ezt a helyzetet, így a hivatalos átiratkozási papírra ráhamisítottam az apám nevét. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de én csak jót akartam. Értesítették apámat a sikeres átvételről, a nővérem boldog volt, én meg rettegtem, hogy mi lesz, ha kiderül a csalás. Eljött annak is az ideje, mert utánajárt a papíroknak. Látta, hogy hamis az aláírás, tudta, hogy én vagyok a bűnös, de az iskolába jóváhagyta végre az átjelentkezést. Eljött délbe az általános iskolába, megvárta a szünetet, elkapott az udvaron, és megfenyegetett, hogy otthon ezt megtorolja. Életemben nem féltem még úgy, mint aznap délután, amikor vitt hazafele az iskolabusz. Tudtam, hogy délutános munkát végez, így este 11óráig nem vesz elő. Addigra kellett kitaláljak valami menekülési tervet. De se pénzem, se tervem nem volt igazából. Áthívtam a szomszéd lányt, hogy egyen velem, ne legyek egyedül, jól belakmároztunk túróstésztából, ő elment és én már tudtam a megoldást. A mamim a testvérénél pletykázott, így egyedül készültem a végzetes tervem véghezviteléhez. Először beszedtem a mamim összes Dopegytjét 5db-ot, majd kb.20szem Seduxent tömtem magamba, és vártam a halált a széken ülve. De nem történt semmi! Ekkor jutott eszembe, hogy ez talán kevés volt, így egy nagy bögrét teleraktam Ultraporral, felöntöttem vízzel, és egyhúzásra megittam. Ilyen undorító ízű kotyvalékot azóta sem éreztem, mindjárt rosszul is éreztem magam. Megérkezett a mamim, látta, hogy alszom a széken, valahogy rájött, hogy mit csináltam, de hiába pofozgatott, ébresztgetett, már nem tértem magamhoz. Szirénázva vittek be a kórházba, amikor magamhoz tértem 2 gusztustalan cső állt ki a torkomból, egy kék, ami intubálócső volt, és egy piros, ami gyomormosószonda volt. A pirosat ki-be húzkodták, mert állandóan eltömődött a túróstésztától, az orvos bánatára, mert szórta az áldást emiatt a fejemre. De megmentette az életem, amiért nagyon hálás vagyok, mert azóta tudom, hogy ez a legönzőbb dolog a világon, hogy egyszerűen feladjuk, pedig mindig van más megoldás, csak gondolkodni kell és szeretni az életet. Egy nyíló virág szépségéért is érdemes élni, mindig tovább lehet lépni, tovább lehet haladni, csak bátran bele kell vágni az újba, és felemelt fejjel járni, bármilyen szörnyűség is áll mögöttünk. Senkiért nem szabad eldobni az életünk, mert ennél drágább nincs nekünk, és ezzel tudni kell folytatni, bárhogyan, bármi áron! Ez volt életem mélypontja, ezután bármi bántott, vagy a szakadék szélén voltam, tudtam, hogy van valami új megoldás, hiszen ezek csak gödröcskék az életemben az öngyilkossághoz képest.

Ezután pszichológushoz küldtek. Nemcsak én, de a nővérem, és az apám is volt beszélgetésen. Nem mertünk rosszat mondani, mert féltünk az otthoni bánásmódtól. Így amikor behívott a doktornő az apámmal való beszélgetése után, nem is csodálkoztunk azon, hogy az volt a meglátása, hogy nem vagyunk elég megértőek a megmaradt szülőnkkel szemben. Meg kell értenetek apátokat is!- ez volt a terápia lezárása. És minket ki ért meg? De ezt a kérdést, meg oly sok mindent elhallgattunk a terror miatt.

 Az élet folytatódott, ahol abbahagytuk, a nővérem végre varrhatott, én is tervezhettem neki ruhákat, így kettesben jól megértettük egymást.

 Említettem, hogy hárman voltunk testvérek, nos, az idősebb nővérem anya halála előtt már férjhez ment, így ő kimenekült a tűzfészekből. Én csak később tudtam meg, hogy miatta választotta a legelső udvarlóját férjéül, hiszen őt is molesztálta, őt is bántotta mind szóval, mind tettlegességel. Nagyon jószívű testvéreim vannak, lehet, hogy épp ezért alakult ez így, mert a gyermekkorunk nem volt éppen rózsás, a szeretetéhségük nem lakott jól, most meg árad a kellemes, nyugodt, biztonságot nyújtó szeretet belőlük.

 Azért nem akarok olyan sötét képet festeni az apámról, bár bevallom, most már csak sajnálatot érzek iránta, hiszen megöregedett, megbetegedett és egyedül van, a barátnője is továbbállt mellőle. A gonoszsága alábbhagyott valamennyire, most már csak a telefonba csavarja úgy a szavakat, hogy éreztesse a fölényt, a keménységéből mit sem vesztett, sajnos.

 Próbálok néhány olyan eseményt felidézni, amikor pozitív hősként tudnám bemutatni.

 14éves lehettem, meghívtak minket egy falusi lakodalomba. A mamim sok lagziba volt hivatalos a környéken, hiszen fiatal korában uradalmi szakácsnő volt, így a főzőtudománya elismert volt a környéken, szinte minden lakodalomban ő volt a főszakácsnő, emellett volt a házunkban egy nagy kemence, ahol a legfinomabb, legomlósabb kuglófokat lehetett sütni. Szóval az apám, a nővérem és én elmentünk egy esküvőre, majd az azt követő táncos mulatságra. Abban az időben nagy sláger volt a Forró szél című jugoszláv sorozat főcímdala. Nagyon szeretek táncolni és minden szerénység nélkül mondhatom, hogy jól  is tudok. A mamim tanított kislánykoromban a konyhánkban polkázni, keringőzni,cigánytáncra, a ritmus a véremben van. Az apámtól örökölhettem ezt a képességem, és vele táncolva tökéletes összhangban voltunk a parketten. A zenekar nem tudott olyan nótát játszani, amire ne tudtunk volna táncra perdülni. Felcsendült a Surda betétdala, és mi már roptuk is ezt a különleges stílusú táncot. Nem tudom hányan voltunk a lakodalomban, de arra emlékszem, hogy mindenki leállt a mozgással, körbeálltak minket, ritmusra tapsoltak és élvezték a táncunkat, ahogy én is. Büszke voltam magamra, és az apámra is. Volt olyan helyzet, más alkalommal, hogy romatáncot mezítláb jártam el, szintén tapsolva körbeálltak, az apám volt itt is a partnerem, mert a táncban verhetetlenek voltunk.

 Még egy dolog eszembe jutott, ami némi derűt hoz a sötét képekhez. A '80-as évek végén nagy divat volt a walkmann, azaz a sétálómagnő, és én is nagyon vágytam rá, de apám mindig visszautasított, hogy ez egy nagy hülyeség, mert csak megsüketülök tőle. Szinte minden osztálytársamnak volt már, én meg kollégiumba készülve csak sóvárogtam e remek kis szerkezet után. Általános iskolai ballagásomkor történt, hogy nagyon rossz hangulatban indult a nap, mert az apám szidalmazással kezdte a reggelt, aztán az ebédnél megint morgott, mert valami nem tetszett neki a terítésnél. Nem voltam felhőtlenül boldog, de tudtam, hogy már csak pár hónap és elmehetek egy városkába tanulni, kollégiumban lakhatok, és megszabadulok a hétköznapi terrortól. Ebben a tudatban ücsörögtem az étkezőasztalnál, amikor a rokonok a ballagásra hozott ajándékokat átnyújtották. Természetesen nem vártam semmit apámtól, mert már megemlítette, hogy az ünnepi ebéd így is nagy pénzösszegbe került, és ezt el is fogadtam. És amikor már mindenki átadta az ajándékát, odaállt elém az én jó apám, és elővarázsolt egy szép csomagot, amitől felcsillant,és könnybelábadt a szemem, mert ily meglepetésre nem számítottam. Kibontva a dobozt, egy világoskék walkmannt és egy friss Supra hits kazettát kaptam egyszerre. A nyakába ugrottam és nagyon hálás voltam neki, annyira örültem. Nem is érdekelt már más, csak ez a kis szerkentyű kötötte le a figyelmemet. Még most is emlékszem azokra a slágerekre, hiszen annyiszor meghallgattam őket, hogy fejből tudtam mindnek a szövegét, pedig angolul voltak, és akkor még egy kukkot nem beszéltem ezt a nyelvet. Szóval tudott nagy meglepetést is okozni. Bár ezek a történetek sem a szeretet túláradásáról szóltak, egy jó szóról, csak némi meglepő gesztusról.

 Azt hiszem egész felnőttkorom a szeretet kereséséről szólt, mindig olyan embereket találtam magam körül,akik ki is tudták mutatni a szeretetüket felém, hiszen éheztem rá, vágytam, hogy öleljenek, szeretgessenek, felnézzenek rám, de azt sose hagytam, hogy törődjenek a lelkemmel, hogy annyira vigyázzanak rám, hogy megmondják mit csináljak, mert a lelkem szabad volt, nem tűrtem a láncokat.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szomorú és keserédes

(Laci 72, 2010.04.23 14:04)

Még sosem olvastam ilyen élvezettel senki önéletrajzát. Ez tényleg könyvbe való!Nagyon tanulságos, szomorú, de mégis vidám!Csak így tovább!