Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A török ostroma

2018.04.04

 

 Sütött a nap hétágra, pedig még tél derekán jártunk, .Máshol cudar idő uralkodott, vacogtak a népek ott. A mi városunk csuda jó hely, mindig melegebb van néhány fokkal… Mintha valami mediterrán éghajlaton volnék…

 Leszálltam a villamosról a belvárosba, gondoltam élvezem, hogy a nap sütöget.. Találkoztam néhány ismerőssel, kikkel kacagtunk pár percet közösen…Hát lehet ilyen időben szomorkodni? Közben nézegettem az üzeneteimet, mik csipogással jöttek, s felhívták a figyelmemet…  Írt egy ismeretlen James nevű férfi, hogy ő is a városomban lakik, és a meleget dicsérve indított egy beszélgetést. Nem igazán akartam a mobilommal tölteni az időmet, de pimasz mód mindig akadt valami kérdése, melyre választ várt izibe. Leültem egy padra, a nap sugarát élvezve, s belevetettem magam az ismerkedésbe.

Kiderült, hogy ő is a belváros másik szegletében írogat, s feltette a kérdést, hogy minek pötyögni, mikor a személyes találkozásra ki se találhattak volna jobb alkalmat. Így megbeszéltünk a metszéspontba egy helyet, hol minden eldőlhet.

 Végignéztem ruházatomon: a hosszúszárú csizma és a prémes kapucnis nagykabát takarja a sonkaformám, de ha vetkőzni kell (Na nem úgy!!), akkor is kellemes a szemnek a felső ruházatom. Kinn ácsorogtam egy burgeres előtt, hisz ő autóval akart idáig jönni. Meglátott, és fülig ért a szája, de nekem is kellemes meglepetés volt az ő orcája.

Sötét, bozontos szemöldök, meleg barna szemekkel, hosszú pillákkal, szép ajakformával, és ép fogazattal álltam szembe, s bementünk egy kávézó helyre. Járása egyenes, termete emberes, semmi pocak, csak a lapos pulóvert láttam, alatta egy szimpatikus ing virított. Semmi feltűnő, mégis finoman elegáns, megvolt az első jó benyomás.

Teámhoz mindent összehordott, nekem csak ülnöm kellett ott. Végre letelepedett, s kezdetét vette a csevegés, mely német nyelven folyt. Észre se vettem, hogy nem eredeti deutsch a lelkem, csak mikor elmondta, hogy török szülei, születése után jöttek e honba, s ő már itt kapott jónevelést. Ahogy elnéztem kedvességet és udvariasságot is adtak hozzá grátisz, mert minden tekintetben nagyon jól viselkedett, s elnyerte a rokonszenvemet.

Kiderültek a családi állapotok, a hivatások és a hobbik, ki mit akar a jövőben, meg egyebek. Majdnem 3 órát eltöltöttünk, s nem egy innivalót hörpintettünk.

Aztán a feszengésemnek hangot adtam, s jeleztem, hogy Rubik-kocka a fenekem. Erre invitált a közeli Víztoronyhoz, hogy sétáljunk még egyet, addig is együtt lehetünk. Hát lehet ily szép szavakra nem-et mondani?

Kiérve az ajtón csípős hideg csapta meg pofink, s ő felajánlotta karját, hogy pindurt „összebújva” talán nem fagyunk zuzmóra…

Kacagtam felhőtlenül, nem kellett megjátszanom magam, s éreztem, hogy feloldja őt is lazaságom, s bolondozott már ő is a szavakkal, s csipkelődtünk egymással, de semmi huncutabb téma! A park óriási volt, időnk is akadt, így egy óra séta után, már én kértem, hogy menjünk lassan valami védettebb helyre, mert a kékség és jégvirág nyiladoztak rajtam. Felajánlotta autóját, hogy ott biztos melegebb van, ne értsem félre, nem akar ő semmit, nem a temperamentumát, csak a temperatúrát emelné magasabbra. Nem fogadtam el, s az első villamosmegállóba adtam két puszit, s sebesen elviharzottam.

Rengeteg üzenetet váltottunk. De az álmosság legyőzte a válaszokat, s másnap reggel tudtam csak felelgetni. Ekkora ő újabb kérdéseket tett fel, elmondása szerint, minél jobban meg akart ismerni. Jól van, belementem. Nekem se volt ellenemre. Jóképű, egyedülálló (elvált), de nem egyedül élő, 3 gyermekes, dolgozó, normális férfiúba akadtam, így hagytam magam hódítgatni..

Nem is késlekedett a következő randi. Még aznap este moziba mentünk, melyet nem hagyott fizetni…Én mindig saját magamnak veszem a jegyet, így nem kell senkinek hálás legyek. De ő azt mondta, hogy akkor nem megyünk moziba, punktum. Spóroltam..

 Elől szeretek ülni, hogy a sok csámcsogó, szürcsölő néző ne zavarja a film élvezetét, Az örvös medve tekintete, film közben zavaró volt, de James nézése zavarba ejtő, pirongató érzést húzott elő. Győztem a fülénél fogva, vigyorogva előretekerni a fejét, hogy sokkal érdekesebb dolgok történnek a vásznon, ne engem bámuljon.. Aranyos volt, mert amikor nem engem bámult, nagyon élvezte a történéseket, s olyankor ő forgatta el finoman az én fejemet. A film végén, olyan természetesen adta rám a kabátot, s fogta meg a kezem, mintha együtt lennénk már ezer éve. Kitárgyaltuk a látottakat, s néha megemelte a kezem, és belecsókolt a tenyerembe, ami igazán jól esett. Vezetett az autóhoz, ami egy elegantos’, fekete Mercedes busz volt. Mondtam neki, hogy olyan, mint egy karácsonyfa, hisz belül a műszerfalon LED fények sziporkáztak, s valami sejtelmes szépséget kölcsönöztek az egésznek. Hazavitt, hisz már későre járt, s egy szerény arcpuszival búcsúztam. Nem akart ő se többet.

Másnap a gyerekeivel volt programja, s ugyanazt a filmet kellett újra meglesse, de őt ez nem érdekelte, hisz a vetítés alatt is velem levelezett, még jó hogy nem rakták ki a szűrét a szigorú mozisemberek.

 Másnap egy teára futottunk munka után össze. Majd elmentünk a Rajna parton egy darabon, kézenfogva és időnként belekarolva..Hagytam magam pindurt elcsábulni, de apró puszikon kívül másra ne számíts,…viszont abból rengeteget kaptam,…

Eleredt az eső lába, mi meg kapkodtuk a miénket a sárba. Az autó adott menedéket. Rámterítette a kabátját, mert ronggyá áztam, s fáztam. Gavallér egy ifjonc, azt meg kell hagyni. Ölelgetett, fűtött, mármint az autót… Semmi „taperavera”, csak olyan bújósan, de édesen megcsókolta ajkam, s valami fura dolgot éreztem. Vagy én teszem itt magamévá, vagy sose tehet magáévá. Persze ez csak gondolat volt, melyet ott szövögettem, mint anyókák a fonóba. S azon kaptam magam, hogy a jövőképet festegetem…Három, nem túl nagykorú gyerek, azoknak egy anyjuk is van, s neki is akad egy muter..Túl sok a karakteres nő körülötte…Jó lesz visszahúznom a csápjaim, Ilyen erő ellen nem győzhetek, bár még a bemutatkozás se történt meg. Szóval lepergettem a mi kis futurisztikus werkfilmünket, amiből jó semmiképpen ki nem sülhet.

Hazavitt aznap, s akkor azt gondoltam, hogy milyen kellemes egyed, figyelmes és szellemes, de az a valami nem hagyott nyugodni… Az anyukájával él, s ez valahogy fenntartotta a tiszta gondolkodásom. Ugyanannyi idős, mint én, napra is ugyanakkor születtünk, de én önálló - önellátóként nem értettem, miért jó ez a nagy anyafüggőség.

A hétvége kimaradt a közös időnkből. A következő héten se találkoztunk, hisz ő délutános volt, én meg délelőtt is, este is dolgoztam. Maradtak az üzenetek, melyeket én egyre ritkábban válaszoltam meg. Nem tudom miért…de valami fura zizi nem engedett írni…

Jött a következő hétvége, amikor én utaztam el hosszabb időre. Amikor visszaértem, nem kerestem aktívan, s gyérebb lett a kommunikációnk, amit már nem bánok.

 Amikor végre két hét után találkoztunk, ránéztem, és nem éreztem semmit. Nem akartam beszállni a kocsijába a szép szavak invitálására. Csak annyit mondtam, hogy James, ez nem megy nekünk, . Szép volt, jó volt, de nekem ez nem kell…Azt a csalódott pofit, mostanában nem felejtem el… Mondjuk, tesz is róla, hisz a mai napig írogat még kedvességeket, de már semennyire se érint meg.

Nem a származása, nem a vallása, nem a finom udvarlása zavarta lényemet, hanem a körülményei, melybe nem akartam beépülni,

Utólag átgondolva, most is így döntenék. Az élet komplikált, minek még jobban belegabalyodni…Vagy tévednék?