Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dologra fel!

2016.04.19

 

 

  Az ember is egy igavonó teremtmény, csak ő mást, és máshogy húzza, de alapjában véve, ha egy társadalom tagjai vagyunk, „igába” hajtjuk a fejünket. Van, hogy nem választhatunk, a körülményeink határozzák meg a tettünk, de legtöbb esetben magunk alakíthatjuk a sorsunkat.

 Amikor szép hazánkban róttam le az adót, sosem éreztem, hogy juj, de elégedetlen vagyok, és bőgni szeretnék, ha reggel csörög a vekker. A hivatástudatom vezérelt, és a munkaszeretetem, hisz emberek közt lenni, rajtuk segíteni, ez volt a mindenem.

 Majdnem 20 évig ápoltam egy helyen. Olyan volt oda bemenni, mintha a második családomhoz térnék meg. Az emlékek nem kopnak meg. Ott tanultam ki - munka mellett a mesterséget, s akkor amikor a végén megkérdezték az oskolába, hogy óhajtok-e bizonyítványomhoz Europass kiegészítőt más nyelven, vigyorogva feleltem felelőtlenül, hogy ugyan már, én az osztályomról fogok nyugdíjba vonulni, eszem ágába sincs külföldre menni. S alighogy kihűlt az okmány frissessége, a bankok horribilis kamatot tettek a hitelemre. Hoppi, mi légyen a megoldás? Fizetésemet vagy a lakásrészletre költöm, vagy megélünk, s rezsit fizetünk…

 Így jött a nagy elhatározás, hogy szerencsét próbálok külhonba, hisz a német nyelvet nagyjából makogtam.

Azóta sok víz folyt le a Dunán, voltam „Dajcslándba”, majd a sógoroknál is szerencsét próbáltam, s most újra a volt-NSZK területén gagyogok, s eleddig egy lízingfirmánál voltam alkalmazott.

 Lízing….számomra ez negatív dolog, csak az autónkra gondolok. Megvettük a szalonból 2,4 millióért, s mire visszafizettük, lett egy 3,6 millás, 5 éves tütünk, ami 1 500 000Ft-ot ér a piacon….A leasing magyarul, legális rablást jelent.

 Szóval fintorral a pofimon, bevállaltam egy idősotthoni elhelyezéssel együtt lévő állást, mely nyelvtanfolyammal, önálló apartmannal, állandó háttérsegítséggel kecsegtetett. Ebből egy nagy túrós lett! Együtt laktam egy kedves kolleginával, ohne németkurzus, és a kinti főnök is csak akkor vette fel a telefont, amikor már a ház égett. Hihetetlenül kihasználtak minket. De erről majd legközelebb….

 Alig vártam, hogy lejárjon a szerződésbeli egy évem, hisz akkor kereshetek saját szakállamra, s nem szidhatok senkit sem, ha elbuknék.

 Nehezen akarta elfogadni a főnök a kilépésem, orrom előtt lebegtette a határozatlan idejű szerződést, míg maga az otthon is felajánlotta, hogy átvesznek e cégtől, csak maradjak. Persze egyikből se kértem. Nem csak az én véleményem, hogy az a hely egy militáris körülmények közt tengődő otthon volt, ahova az ember bőgve jár be melózni… Hiába a kedves lakók, nénik és bácsik, kiket megszerettem,… Tehát onnan eljöttem.

 Még tartott a szerződésem, amikor egy hirdetést feladtam, hogy hátha rámtalálnak. Így is lett, egy német munkáltató hálójába estem bele, ki 6 napos munkarendet írt elő, s 3 nap szabadot, de nem e városban, hanem mindig máshol, ahol épp szükségeltetik. Ez itt nagyon elterjedt, sok munkaerő-kölcsönző él e berkekben, s már elküldték a szerződést, amikor is az Emberemmel hánytam-vetettem, s a végén az egész szerződéses csomagot érintetlenül visszaküldtem, mert három tartományban dolgoztatnak, s a párom nem szalmának jött utánam, s én se szeretnék mindenhol mazsolaként bemutatkozni, öreg vagyok már az ilyen utazásos tortúrákhoz. Na és a macskánkról már ne is beszéljek! Majd lesz más!  

 A Munkaügyi Központ ajánlott egy ambuláns ápolói állást, hogy nézzem meg, s ha megtetszik, éljek az ajánlattal. Juhé! Az álomállás végre tálcán kínálkozik! Mindig is autókázni és közben dolgozni szerettem volna…ez a nekem való munka! Amikor majd hazatérünk a férjemmel, háziápolási szolgáltatásba akarok belevágni, s a szüleim Tolna megyei nyughelyén letelepedni.

 Jelentkeztem e-mailbe, s másnapra behívtak meghallgatásra. Minden sikeres volt, így még állásba voltam a régi helyen, de már az utolsó napon kipróbálhattam magam egy kolleginával. Reggel 7 előtt kellett ott lennem, s jött is egy idősebb nő, s azt mondta: indulhatunk. Leakasztott egy kulcsot a szekrényből, kezembe nyomta, s rögvest egy Smart mellett álltunk. Hüledeztem, hogy előbb mutassa meg az autó kezelési paneljét, de ő tiltakozott, hogy neki nincs jogsija, ő a környékbeli pácienseket látja el, s a villamosbérletét mutogatta. Na, azzal nem sokra mentem, s beültem. Gondoltam, ez olyan, mint a biciklizés, nem felejtettem el… Akkor jött az első bibi, hisz nem találtam a kulcs helyét, mivel a kis huncutok nem a kormány köré szerelték. Gondoltam, amíg keresgélek, megnézem a sebességváltót, meg a „lükvercet”, s akkor lepődtem meg, mert csak két pedál volt, s a sebváltón a rajzolat olyan fura volt. Kérdeztem ezt a szerencsétlent, hogy mit tud mondani erről, de ő szabadkozott, hogy ő aztán pláne nem ismeri a Smartot. Szégyenkezve kértem, hogy használjuk ki a bérletünk, s menjünk a szokásos módján,…hát nem volt felhőtlenül boldog... Meglátogattuk a betegeket, elláttuk a feladatokat, s ő közben telefonált, hogy autómentesek vagyunk, valaki segítsen a Smartot megismernem. Így lett délután egy vezetéstechnikai órám, s egy félórás városi gyakorlás hozzá.

 Miután tisztáztuk, hogy a kulcs helye a kézifék alatt van, s ez egy félautomata kis szépség, mindjárt barátságosabban ültem a bal1-be, s élveztem a vezetés örömét. De volt még egy gikszer: a városi közlekedés… Na, azzal aztán volt bajom, hisz ez épp olyan, mintha Pesten kéne vezetnem, amit még otthon is mondtam, hogy sose merném… Sok sáv, nem tudom, melyik hova vezet, nem ismertem e rejtelmeket. Többször a busz sávokba kötöttem ki, vagy épp a villamos járható vonalán találtam magam, míg oktatóm megkérdezte, hogy szoktam-e tömegközlekedni erre? Mire kínlódva feleltem, hogy persze! Szenvedtem abba a félórába, s azt vettem észre, hogy bepánikoltam, nekem ez nem fog menni! Nem ismerem a várost eléggé, adhatnak nekem GPS-t, még azzal is elmenne az idő, hogy arra figyeljek, s a betegekhez max. 5 perces késéssel kell érkezni, nemhogy egy belvárosban, csúcsidőben parkolóhelyet keresni.. Szóval, éreztem, hogy fuccs ennek a munkának, hiába vittük vissza az autót, s bólogattak, hogy holnap jobb lesz, ne aggódjak. Megköszönve elköszöntem, s a közeli villamosmegállóba álltam, amikor felhívtam Életem, s elmeséltem minden pro- és kontra elmélkedésem. Annyit mondott, hogy gondoljam meg alaposan, lehet, hogy várat még magára ez az álláscsoda. Kinyomtam a telefont, s határozottan visszafordultam, hogy ezt a mesebeli ajánlatot elutasítsam. Sírtam, amikor a főnök elé álltam, de ő megnyugtatott, hogy meg tudom csinálni, hisz valahol el kell kezdeni. Majd ő gyakorol velem egy üres placcon, s a Smartot megszeretem… De a közlekedést nem tudja a fejembe verni, nem akarok balesetet okozni, se sokat késni. Így nagy nehezen elengedett utamra, mely áztatott hazáig, de nem a felhőkből, hanem a könnyeimtől.

 Ott voltam ahol a part szakad – ahogy jóapám mondta volt. Másnap már nincs munkám, de a lakbért meg fizetni kell, s egyelőre esélyünk sincs hazamenni. Bevágódtam egy nyalizdába, és egy akkora adag fagyit nyaltam hazáig, hogy csodálom, hogy az agyam nem fagyasztotta le. A buszmegállóba vártam, amikor megszólított valaki.

- Szia, mi van veled? Jól nézel ki! – ezt gondolom a kikerekedésemre mondta, mert amikor utoljára tavaly júniusba látott, vízisikló alkatú voltam a jelenlegihez képest. A nő, ki e szavakat felém intézte egy kedves magyar kollegina volt, ki itt él már 20 éve, s egy másik intézménybe dolgozott. Egyszer bejött egy német munkatársamhoz csevegni, s már akkor is mondta, hogy ha segítségre van szükségem, hívjam fel izibe, s ha tud, tesz értem valamit. Hoppi, itt a megoldás! Elpanaszoltam munkanélküliségem, s ő azonnal telefonszámot adott, s elviharzott. Másnap hívott, hogy vigyek be önéletrajzot, mert az ápolási igazgató kíváncsi rám. Juj, megint forgolódhattam egy éjszakán át.

 Miután megbeszéltük a felvétel körülményeit, próbanapra ítélt, melyet kiválaszthattam, s le is töltöttem még azon a héten. Tetszett a hely, tágas, világos, a lakók mindenhol egyformán idősek és segítséget igényelnek. A kollégák is kedves oldalukat mutatták – mondjuk a másik helyen is szerettem a gárdát. Minden stimmelt, tetszettünk egymásnak, így a következő hónaptól újra alkalmazásban vagyok. A szám fülig ér, hisz megint valamit érek én. Hihetetlen, hogy milyen szomorú érzés munka nélkül lenni… Olyan nihilnek, olyan tenyészkedőnek éreztem magam. Ezt láttam/tanultam otthon a szüleimtől. Pedig szeretek mostanában pihenni. De amikor csörög az ébresztő, akkor tudom, hogy hasznom veszik, s én is adhatok valamit magamból, melyet díjaznak, többszörösen, mint otthon.

Várom a kezdést, a beilleszkedést és az elfogadást… Megint izgulhat a bundám! :)