Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elindultam szép hazámbul...

2016.07.21

Elindultam szép hazámba, hírös kis Magyarországba….

Innen, először utaztam repülőgéppel, és ripsz-ropsz Budapesten landoltunk. A beszállás és az út is problémamentesen zajlott. A pilóta a sikeres leszállás után tapsot kapott, majd mindenki ment a dógára’…én is.

 Öt nap után készülődtem újra, délelőtt 10.40-kor induló Wizzair géppel röppenek majd vissza. Budapest egy gyöngyszem, nem tagadom, a szívem csücske. Képes voltam egy panziót igénybe venni, hogy minél több időt töltsek a pesti forgatagban, s élvezzem a magyar hangok, illatok, szagok, gondolkodás közelségét. Már hiányzott. De most nem a hiányosságaim miatt vettem elő irkát, hanem a reptér szigorú bugyutaságát akartam bemutatni, személyes példán át.

A Ferihegyi reptér semmiben nem tűnik ki az átlagos terminálokból. Rengeteg ember, ki csomaggal, gyerkőcökkel, csoporttal, egyéb ingósággal utazni akarna.

A tájékoztatóban az volt írva, hogy legalább egy órával legyek ott, ha feladandó kofferrel mennék. Eleinte én sem terveztem kézipoggyászon kívül egyéb cipelni valót, de a Kedvesem születésnapjára bevásároltam néhány dolgot. Így online a jegyemhez csaptam egy nagyobb táskát, 28euróért, az Airbus gyomrába valót. Nem kacagni, ha leírom tételesen a nagyobb tételű bőröndleltárt… Volt abban 4kg füstölt kolbász, pár kiló szalonna. fogára való töpörtyűtömegek sorakoztak zacskóban, jó kis vecsési csalamádé… Na, és a fő ajándéka, egy nagy szerszámkészlet, hozzáillő fémfogantyús táskával - erre vágyott. Mindent alaposan bebugyoláltam, hogy nehogy szagot fogjanak a reptéri munkások, s belakmározzanak a hazai csemegéből. Sok mindent hallani…

 Amikor megérkeztem a terminál halljába, megkerestem a feliratok közt azt a helyet, ahol kemény 2500ft-ért körbefóliázzák a csomagom, úgy hogy az anyja se ismerjen rá,…max. én. Szóval húzgáltam a gazdagon megpakolt tárgyat, megtaláltam a Wizzair három beléptetőjét, de olyan hosszú volt a sor, hogy szalagos szamárvezetőket alkalmaztak. Keveset mondok, ha azt írom, hogy legalább ötvenen kígyóztak előttem a világ minden tájáról. Basszus, 9.40 volt..mi lesz a bőröndömmel? Érdeklődve figyeltem az embereket és a kijelzőket. A pultok mögül egy fiatalember elkurjantotta magát, hogy valaki még utazik Baden-Badenbe? Integettem a jegyemmel, kiabáltam, hogy én még itt leledzem, de észre se vett a sokaságban. Próbáltam szuggerálni, hátha felémnéz, de csak pár perccel később vette észre a kalimpálásom, hogy én még szeretnék feljutni ma a gépükre..

- Miért nem jelentkezett az előbb? Jöjjön előre! – mondta határozottan.

Mint egy Godzilla, a hátamon a kordonszalagokkal téptem előre, az ácsingózók megdöbbenésére. Mire rájöttem, hogy ez a kordon hol szedhető szét, addigra már az utolsót vettem a hátamra.. Ha nem lettem volna frusztrált, biztos kiröhögöm magam. Kérte a pasi, hogy adjam le a tatyót és igyekezzek becsekkolni. Mérlegelés után, a nő, aki a pult mögött ült, azt mondta, hogy telefonálnia kell. Megvártam. Az üzenete rólam szólt, hogy már bezárták ezt a csomagos kaput, sajnos nem tudja elfogadni, majd személyesen kell kivinnem a repülőgéphez, és ott átadni a reptéri dolgozóknak, hogy dobják be a többi tetejére. Jól van, akkor még csak gyanúm volt, hogy ez nem jól kezdődik, de elindultam a kézipoggyász átvizsgálóba. Már a jegyellenőrzésnél szóltak, hogy menjek vissza és adjam le ezt a dög cuccot, mert nem vihetem fel személyes tárgyként. Mondtam, hogy onnan küldtek ide, mert már nem fogadják be… Fintorgott, majd azt mondta, hogy jól van, akkor a kézipoggyász átvizsgáldába megnézik, és így átvihetem a túlméretezett cumót. Mindjárt rákérdezett, hogy van-e benne 100ml-nél nagyobb folyadék, és szúró- vágóeszköz? Brávó! Mindent a nagyba raktam, hogy problémamentesen tudjak majd itt átslisszanni.

- Persze, hogy van benne. Kefírek, parfüm, kontaktlencseoldat, körömolló, tusfürdő és rengeteg szerszám, ami ajándék lesz.

- Akkor ezeket vegye ki, mert nem viheti fel! – mondta grimaszolva, nemtitkolt gúnnyal.

Jesszus, mit gondolt? Bugyikkal van kitömve a 21kilócska? Nem hagyhatom itt a lényeget!

Mondtam, hogy ha úgyis a repgép hasába kerülnek a cuccok, miért kell ez a cécó?  

Persze erősködött, hogy ez a szabály! Értem én, hisz én is már kívülről fújom a kézipoggyász szabályokat…De, ez nem az utaskabinban fog utazni, hanem lenn a sötétben lapul majd. Az nem szabály, hogy a felszálló utasoknak a feladandó kofferjeiket nem ezen a csatornán kell eljuttatni a közlekedési eszközre?? Olyan ideges voltam, hogy azt hittem szétrobbanok. Visszafordultam, húztam a fóliázott gurulóst mögöttem, mire utánamszólt, hogy igyekezzek, mert már be kellett volna szállnom. 10.20 perc volt ekkor.

B-terven gondolkodtam. Eszembejutott régi ismerősöm a reptéri alkalmazottak közt, s rögvest felhívtam távrecsegőn. Azonnal a segítségemre sietett, elvette a bőröndömet, hogy majd kitalálunk valamit utána, ha már felszálltam, csak igyekezzek becsekkolni. 10.30 volt. Éreztem, hogy ez már halott ügy, nem érem ezt el, majd este elmegyek Münchenbe egy rendszerinti buszjárattal, aztán valahogy átkúszok a francia határ felé másnap. Bár reggel már munkába kellett volna állnom. Hisztiztem, bőgtem, hülyének éreztem magam.. kétségbeesetten toporzékoltam. Barátom rámpirított, hogy próbáljam meg elérni, hátha beengednek még a kapun. Ő majd gondoskodik a csomagomról.

„Rohantam” a flegma nő felé, aki rádión megkérdezte, hogy megteheti-e, hogy utat engedjen, végre beengedett. De vihogott, mikor látta, hogy bosszús és kibőgött szemekkel könyörgök neki. A csomagellenőr monotonmód rám se nézett, csak mondta a megszokott szövegét, hogy mit hova tegyek. Megtettem, átmentem a mágneskapun, ami persze bejelzett. Jött egy női „fegyőr” és próbált kedvesen átmatatni. Ezt a procedúrát is végigbőgtem, kértem, hogy igyekezzünk, mert felszáll a gépmadár. Leültetett, a cipőmet is le kellett vennem. Majd miután kiszabadultam szigorú karjai közül, próbáltam összeszedni a szétpakolt holmikat. Átjutottam. Kerestem a 17-es kaput. Megkérdeztem egy egyenruhást, mire azt mondta, hogy az a végén van a folyosónak, hisz az egyesnél vagyunk, és rohanjak, ha el akarom még érni. Brávó! Én meg a rohanás?! Sántikálva szedtem a dóroszlopaim, de még egy kapu utamat állta. Üresnek tűnt, de sorompója zárva volt. Már téptem a hajam is, mire felbukkant egy oszlop mögött megbújó, mobilozó jóember és kegyesen átengedett. 10.40-kor léptem ki az épületből, de se repcsi, se emberhad, semmit nem láttam csak egy lefelé vezető grádicsot, és messzebb egy hosszú hangárszerű épületet. Azokon felirat, ami jelezte. hogy jófelé cammogok, csak még egy pár ajtóval arrébb megtaláltam a 17-est. Benne rengeteg ember, akik ott várakoztak a beszállásra. Itt is volt egy ellenőrző rész, ahol a személyit is elkérték. Eddig senki sem volt kíváncsi rá! Felhívtam Barátocskám, hogy minden rendben, és ezer hála, meg köszönet. Megbeszéltük a teendőket a huzavona tárgyáról. Örök hála ennek a fiatalembernek! Egy puszit is küldök neki, tudom, hogy olvasni fogja!

 10.50-kor szállhattunk be, és 11.08-kor berregett fel úgy a hajtómű, hogy végre felemelkedtünk magyar földről. Amikor már ülve megnyugodtam, kitört belőlem egy újabb bőgéshullám. De ez már nem sokáig tartott. Miután leszálltunk, felhívtam a Kedvesem, hogy elmeséljem a macerát, de ezt se bírtam ki szipogás nélkül.

 Eltelt 4 nap, s a csomag megérkezett sértetlenül. Tartalmának nagyon örült a születésnapos, hisz minden meglepetés volt számára. Akkor már vigyorogtunk, mint a vadalma.

Következtetés: Ezentúl 2 órával a gép indulása előtt ott toporgok majd a reptéren, hogy ne legyen semmi gikszer.

 Hihetetlen, hogy a humánus viselkedés mennyire hiányzik a pesti reptér dolgozóiból! Tisztelet a kivételnek!