Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halálos

2016.05.22

  Van olyan ember, aki nem képzelte még el, miként fogja bevégezni életét? Mert ugye az természetes, hogy élünk és meghalunk. De nem mindegy hogyan élünk, és mikor halunk!

 Bevallom őszintén, hogy rettentően félek a haláltól, ezért mondogatom, hogy sosem akarok meghalni.

Környezetemben sok tézist hallottam már. Különbözőképp vélekedünk erről, már a létezés és vég, na meg a folytatás is más. Mert ugye van, aki hisz a másvilágban, pokolban, mennyországban, s van, aki a tisztítóhelyen várja majd a sorsát. De van, aki egyszerűen kőben, fában, vadvirágban, állati bőrben újraszületik, s még meglévő életében erre készülődik.

De vajon kinek van igaza? Hihetünk e azoknak az emberkéknek, kik a klinikai halálból visszajöttek, s fényeket, alagutakat, kedves arcokat, Szent Pétert akár az ördögöt vagy önmagukat látták visszatértük után? Nem sokan vannak, de valószínűnek tartom, ki nem Luciferrel találkozott, megnyugvást nyert, s nem érez majd félelmet, ha eljő a halál biztos ideje. Mert biztosan bevégeztetünk. Egyszer az apám mondta, bár szerintem csak valahol olvasta-, mikor pályaválasztási tanács kellett volna, hogy az embernek két biztos pont van az életében, a születése, így legyek bába, vagy a halála, s ne tanuljak, csak gyakoroljak a kertet ásva. No, arról nem szólt a fáma, hogy mi legyek e két pont között fennmaradó időben.

Ha elkezdek ezen gondolkodni, hogy milyen is az utolsó pillanat, akkor rögvest síelnék, bungee jumpingolnék, vitorláznék, vadvizi-eveznék, hegyetmásznék, világkörüli útra indulnék. Bármit megtennék, mit még soha, hogy bepótoljam üres létem apró réseit, s ne érezzem majd hiányát annak, hogy a Kínai Nagy Falat még nem láttam, s Moszkvában a hagymakupolákat még nem csodáltam, Svédország fjordjai közt tengeri betegséget nem kaptam vagy a Maldív-szigetek romantikusnak tűnő bungalóiban még nem huncutkodtam…Szóval, mielőtt lepereg a filmem, legyen már benne valami Hűha-dolog, ne csak a Hangyák háborúját bámuljam kockákon át.

Olyan helyen töltöm munkaidőm, hol a halál széles küszöbén állóknak szebbítjük, vagy csak kísérjük végig útjait

. Az előző munkahelyemen az igazgatónő azt mondta, hogy az öregek otthona nem a haldoklók otthona, hanem egy idős ember azért költözik be egy ilyen apartmanba, vagy csak egy szobába, mert életének utolsó szakaszát nem akarja egyedül tölteni, színes programokon akar részt venni, vagy csak biztos és gondos kezek közt szeretne pihenni, nyugodni. Így mindig kopogni kell, mielőtt belépek a kis szentélyükbe, vagy épp nem kell erőltetnem a gyógyszert egy 96 évesnek, de a folyadékbevitelre hívjam fel a figyelmet. És működik! Ott az átlagéletkor 85 év volt, s ezt értsétek úgy, hogy a legidősebb mami 103 éves volt. Elgondolkodtam, hogy valóban van benne valami, hisz ha eljő a nyugdíjas kor már nem annyira aktív időszaka, lehet, hogy ez a legjobb megoldás. s más kezébe tenni le a lant húrját. Míg a hangszer a test, a miénk, de a pengetést szakértőkre bíznám én. Persze ez mind pénz kérdése is, mert aki megteheti, az színvonalasabb házba vonul, míg a szegényebb réteg otthon boldogul.

 Múlt héten, az új munkahelyemen, jött egy nőci, hogy előadást, továbbképzést tartson a halál és a palliatív ellátás fortélyairól. Megkérdezte a közönségét, hogy szerintünk az idősek otthonát, halálozási helynek véljük-e.  Mindjárt feltettem a mancsom, hogy szólni kívánjak, és előadjam, mit a másik helyen szépen magamévá tettem, hogy nem hiszem, hogy ez lenne a gondolat, amivel a nyugdíjasok e helyre vonulnak. Létük utolsó harmadában a jólét megtartása mellett, a szellemi tréninget is itt kapják meg. Nem halottas házi hangulat vezérli őket.

No, ezt úgy meg is hallgatták, majd jött a nő a hüle tézisével, hogy jó, persze, ez mind szép és jó, de a vége úgyis a halál! Na, basszus, le lettem hurrogva, s az előadás hátralevő idejében duzzogtam… Szerinte a halál a legfontosabb itt. Nem, és nem! Nem tudtam egyetérteni vele, hisz az emberek mindenhol halnak. Itt legalább a milyensége, minősége is meghatározza a vég előtti létüket, nem a haldoklás miatt fizetnek be ekkora összegeket. Szerintem az idősek otthona nem halálozási hely, inkább az életük szép befejezése. Nem értettünk egyet.

 Nem mindegy, hogy az ember mikor hal meg! Persze ezt senki sem tudhatja előre, de nem is siettetném, sőt esélyt se adnék ily eshetőségnek. Ki nem tud úszni, ne menjen mélyvízbe! Hopp, talán ezért nem raftingoltam még az elmúlt években? Minek kockáztatni? Mire jó a hegyek láncait -kötél nélkül, szabadon megmászni, vagy e képződmény gerincén kerékpározni? Emeletes házak, felhőkarcolók tetőrészén kamera előtt tornázni, s épp, hogy le nem esni? Ezeken az embereken nem ámulok, ostobának tartom őket. De tényleg! Vakmerőség a halállal játszani, s ha történne valami, akkor ők a szegény áldozatok… Ha meg nem a vég éri el őket, akkor „nyomorékon” élik tovább életüket. Kinek és mire jó ez? Ja, hogy adrenalin, meg az élet habos oldala? Ugyan kérem! Minek siettetni azt, mi úgyis bekövetkezik? A szórakozás nálam nem itt kezdődik.

Az öngyilkosokat se értem. Főleg, ki többször is próbálkozik. Mert jó, egyszer elhagyhatja az embert az esze, hogy nem gondol senkire, s azt hiszi, ha eldobja életét, megoldást talál, s nem lesz több gond vele. De akit megmentenek, becsülje meg azt, mit másoktól kapott. Egy új kezdetet, egy új reményt tudhat magáénak, hogy újból nekilendülhet, s a B-tervet valósíthatja meg. Mert az mindig akad, ha más nem a menekülés -de nem a halálba.  

Olyan jó lenne biztosan tudni, hogy mi lesz a halál után. Ha kavics leszek, sokat ülnék a tó partján, s nézegetném futurisztikus rokonaimat, vagy ha épp róka komaként újulnék, több természetfilmet néznék. De ha az igazság a Vatikánban van, akkor kibővíteném gimnáziumi bibliai tudásom, s ha a vétkeimért fizetnem kell, lehet, hogy példás lenne ezentúl a magatartásom. Huhh, mondjuk, az sok változást hozna….)

Azt nem szeretném tudni, hogy mikor halok meg pontosan. Van olyan betegség, melyben a prognózis szomorú a diagnózisban. Elképzeltem, hogy mennyire idegörlő lenne így élni, s várni a bekövetkezést. De akkor se tennék kárt magamban, hisz lehet, hogy épp holnap adják át a népnek a rák ellenszerét…. micsoda naiva!

Tehát maradok a gondolataimmal, bíbelődök a lehetőségekkel, de nem ez fog vezérelni. Bár kerülöm a konfliktusokat, avagy harcokat, s nem tevékenykedem veszélyesen, mégis úgy vélem, hogy a Carpe Diem szerint éltem és fogok még élni pár évet….