Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ICE - vel hazafelé

2018.04.22

A tegnapi nap folyamán, majdnem kalandba bocsátkoztam ám.

Történt ugyanis, hogy az éjjeli járattal jöttem haza 400 km-re lévő otthonomba, s a szépséges ICE típusú vonaton ültem egymagamba.

Illetve, nem egészen egyedül, hortyogott ott más is az ülésekben, de ők itt nem játszanak szerepet, közülük csak egy.

 Éjjel 22.58-kor indult az utolsó vonat Münchenből hazafelé. A menetideje két óra negyven perccel hosszabb volt, mint a nappali testvérjáratoké, de a néni az Infopultban azt mondta, ezek márcsak ilyenek, a sötétben ők is lassabban mennek..Hát persze!

Szóval pindurt várni kellett a peronon, míg kinyitották a központi zárakat a beszállóajtókon, s addig volt időm lefotózni e gyöngyszemet, mely 400 km-re viszi a fenekemet. Az ICE Németországban a legsebesebb, hisz a TGV francia szerzet, de külsejében a német szerelvény messzemenően tetszetősebb. Simogatni is szoktam őket… De még sosem utaztam velük, így a mai napon teljesen felajzva vártam a közös éjszakánkat..

Várakozás közben szétnéztem az utazóközönség közt, hátha akad egy társ, kivel cseveghetek, esetleg kártyapartit rendezhetek..

Tizenöten ha voltunk. Igazából nem láttam oly aktív emberkéket, hisz mindenkinek csak pislákolt a szeme.

De egy olyan keleti beütésű férfiún megakadt a tekintetem, vagy inkább beleakadt az ő tekintetébe az enyém? Nem volt egy különleges egyed, de az öltözködése kifinomultságra vallott. Mindenesetre nem abba a kocsiba szálltam be, ahova ő, így esélye se lesz a további szemlegeltetésre.

Helyet szerettem volna foglalni, ha mindenhova nem az lett volna kiírva, hogy már foglalt, így nem mertem leülni. Tovább cammogtam a szerelvény hátulja felé, és meglátva a bámuló szemeket, kihívóan két üléssel mögötte telepedtem le. Ha látni akar, forduljon meg…

Így kezdődött a történetünk.

Mivel éjjelre esett az utazás ideje, elhelyezkedtem alvó pózba, lábamat az ülésre rakva szunnyadoztam, s nem vettem tudomást róla.

A kalauznéni elkérte a jegyeket, pár szót mindenkivel váltott, s észrevettem, hogy Őkelme nem beszéli jól a német nyelvet. Nem is volt ezután bátorsága, vagy csak egyszerűen elaludtunk a monoton rázkódásba.

Két óra múlva hangoskodásra ébredtem. Először a hangszóróból jöttek a zörgések, miszerint megállunk majd egy órát maradunk az állomáson, s aztán megindult a felszálló nép, hogy elfoglalja rezervált helyét. Először a keleties pasit deportálták hátrébb, s az én helyem is bitorolta más, így rákényszerültem, hogy a kufferomat felemeljem. Intett a kis Fürkész, hogy mellette van még egy hely, s huppanjak le izibe. Mit veszthetek? A szüzességemet? Hihihi.

Mindjárt kezet nyújtott, bemutatkozott, Uszen (ami később kiderült, hogy Hussein) névvel még nem találkoztam, de azt a kiejtést is alig hallottam. Kiderült, hogy Szíria (Aleppo) menekültje, a családja is itt él, tőle külön (két lánya), más városba. Tanár volt otthon a lelkem, szakmunkásiskolába. Ezzel a képesítéssel, itt nyelvtudás nélkül nem rúghat labdába. Így serényen jár tanfolyamra, s örült, hogy a beszédet most velem is gyakorolhatja. Én is elővettem arab tudásom, és a körtétől a vízilóig felsorakoztattam a szavakat, melyeket annak idején valakitől tanultam, s ő meg jókat kuncogott a kiejtésemen, én meg a német próbálkozásain mulattam nagyokat. Beszélgettünk mindenről.  a háborúról, s ha egyszer békésebb lesz a hazája, visszatérésére is kitért a fáma. Mama Merkelt is tudta ki, ilyen formában is, hisz őt is a német állam pénzeli, bár van egy pár órás munkája. Ő repülővel érkezett az országba, nem cammogott 2000km-t a lába. Érdekes dolgokat mesélt, és csüngtem a szavain, hisz Európa legnagyobb problémáját szemtől -szembe fürkészhettem, naná, hogy érdekelt a lelkem...

 Még hosszú 3 és fél óra következett, valahogy egyikünk se akart többet alvadni, de a körülöttünk lévő horkolók miatt sugdolózva, egymás intim szférájába behatolva tudtunk csak kommunikálni. Mármint közel hajolva, a 30 centit nem megtartva cseverésztünk. A mi esetünkben én váltam tanárrá, s javítgattam serényen a meglévő tudását, s tettem hozzá még pár új szót, melyet mindig körbeírtam, s kézzel-lábbal elmutogattam.

A végén már a barátnőjének nevezett, megfogta többször a kezemet, melyet hamar elhúztam, s volt olyan pillanat is, mikor innivalóért előrehajoltam, s mire visszadőltem volna, a gibbon karja már a derekam felett ölelgetett…ha hagytam volna… Merész lett a végére, de tőlem semmilyen biztatást nem kapott, Szerintem csak az éjszaka feelingje zavarta meg ott. Az Arckönyv oldalon is összekapcsolódtunk, majd Messengeren egyszer folytatjuk. Mondjuk én nem fűzök semmilyen reményt hozzá…s nem is érzem, hogy Ámor „nyala” eltalált, de olyan kellemes az ismerkedés fázisa, hogy nem hagyok ki egyetlen egy lehetőséget se, hogy új érdekes embereket ismerjek meg.

4.40-kor a búcsú következett, arcára két cuppit adtam neki, s ő csücsörgött, hogy középső részre is jár a puszi. Vigyorogtam, s az orcám, nem a szám tartottam. Elcuppant az utolsó kontaktmorzsa, s integetve suhant az ICE-vel a távolba.