Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Merészkedés..

2017.11.16

Eltelt pár év, mióta nem pötyögtem. De a héten már burjánzott a szóáradat belőlem, így nem leszek rest ezt lekörmölni, s egy újabb „kalandot” elétek tárni.

 Pár éve házasságban élek, szinte alig történik velem valami. De vannak oly hímegyedek, kiknek a tiltott gyümölcs is jólesne, hiába van meggyűrűzve.

Kb. 2 hete kezdődött egy kis „félreértés”…nem félrelépés! Kéretik pontosan olvasni! ))

Hajnalba kelek, sietek, szinte mindig futkároznom kell a busz után, de szerencsére a sofőrök már ismernek… A buszmegálló kb.50 méterre van a bejárati ajtótól, s a múltkor kilépve észrevételeztem, hogy hoppi, a busz már az utcánkba kanyarodott, s valószínű, hogy még loholva se fogom elérni, hisz a buszmegállóba sincs senki... Lemondva - de azt látványosan művelve, kézzel-arccal kifejezve, hogy jaj-jaj, ezt már lekéstem-, néztem a busz felé a járdán, s láss csodát a buszvezető bácsi vigyorogva megállt egy fél házzal arrább. S csak annyit fűzött hozzá, hogy legközelebb háztól-házig visz, csak szóljak neki. Pirultam, mint ifileány koromban, visszasomolyogtam, aztán a busz hátuljába sompolyogtam. Szóval elég jól kiszámolom az időt, pedig indulás előtt totojázok eleget, de hát nőből vagyok, s az ajtóból is visszaszaladok, ha hiányzik egy csepp parfüm is rólam.)) A vasúti főpályaudvar itt a „Parasztelosztó”. Ott keresztezik egymást a villamos vonalak, távolsági buszok és vonatok. A munkahelyem eléréséhez, jóesetben egy busz, egy villamos az én városomban, egy villamos a Rajna másik partján, és egy busz fejezi be a kufferem cipelését, s ehhez a művelethez másfél óra kell, minden várakozási idővel. Elég hosszú, de olyan jókat szórakozom útközben az utazóközönségen… Nemzetközi szinte mindegyik járat, mert olyan nincs, hogy csak német szót hallani,..angol, török, lengyel, orosz, japán, afrikai nyelvek valamelyike mindig megtalálható. Ha nem is Kánaán az utazás, de minimum egy Bábel tornya - feeling…))

Visszatérve a fővonalhoz. Hajnali utazások, fülbemászó zenék, nagy ásítások és álmos pillogások jellemzik a reggeleimet. Leszálltam az első villamosról, megcsapott a hajnali szőrborzongtató hűvös szellő és a kiírás szerint 11 perc fagyoskodás után jön a másik villamos. Az érzékeim is alszanak, de az ügyeletes relé éberen fog valami aurazavarót. Körülnéztem lassan, kerestem a forrást, s megakadt a szemem egy szempárban. Egy középkorú, de jólkarbantartott, szupermagas, vállas, sötétbőrű férfiú nem bírt ily korán a tekintetével. Érdeklődve figyelte, ahogy a Legendary isteni ritmusára pindurt tánciláncizott a lábam. / Hát lehet arra nem mozogni? ))/ Persze abbahagytam a ficergést, és csak előrefelé a kijelzőt bámultam, mikor váltanak a percek és melegedhetek újabb félórát. De a hátam sütögette a jóember tekintete…Tudtam, hogy azon mulat, hogy zavarba hozott és tovább fürkészett. Próbáltam nem felé nézni, de a kíváncsiság már felébresztette a finomabb érzékeimet. Így néha tekergettem a fejem….

Ez a zavarbahozós jelenet naponta megismétlődött. De ő nem az én villamosommal ment tovább, hanem előbb elsuhant vele az elektromos jármű. Mindennap intett, egyre hosszabban próbált jelezni, hogy Hahó, ints már vissza…De én tartottam magam, mint egy pantomimos. Egy nap „véletlenül” a távolodó kocsik után néztem, amibe ő is ült, és sejtelmesen a régi huncutabb mosolyommal visszamosolyogtam…Nem tudom, miért… Másnap merész lépésre szánta el magát a kis huncut. Újra megérkezvén az állomásra, beálltam a másik váróba, és már én kerestem, hogy hol van a fekete szerecsenem. De nem találtam…hmm, egész hiányérzetem volt már, amikor a hátam mögül, a vállamat érintve megszólított. Esküszöm, megörültem és elvigyorodtam, aminek láthatóan ő is örült. Üdvözölt, bemutatkozott, persze nem figyeltem jól, így fogalmam sincs mi a neve. )) Próbált beszélgetést kezdeményezni, általános kérdésekkel, de én olyan voltam, mint egy jégcsap, és még annak is a titokzatosabb változata. Semmi konkrétumot nem tudott meg, de én azért róla egyre többet. Angolul akart mindig beszélni, de kértem, hogy maradjunk a németnél. Kb. 7-8 percet csevegtünk, amikor rákérdezett, hogy van e valakim, barátom, férjem. Hát tagadjam le? Felemeltem a csupasz mancsom, és a gyűrűsujjam kiemelve megmutattam a karikagyűrűm. Azt a pofit amit vágott…nagyon aranyos volt, ahogy letört…De azért még megkérdezte, hogy akkor nincs tovább? Telefonszám…? Ráztam a fejem, és mosolyogtam szerényen…de nagyon elégedetten.

 Hogy a francba lehetséges ez? Nem érzem azt a kisugárzást, amit akkoriban a nagy Ő keresése közben hatalmat adott, és olyan vagyok megint, mint egy gombóc, …De azért fenemód jólesett ez a kis huncut apróság. Mert ugye ezért még senki nem vet rám követ?