Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabadnap külhonban

2015.04.24

 

Melegnek ígérkezett a nap, így szoknyát, vékony blúzt öltöttem magamra, kabát nélkül, frissen mosott hajjal mentem a belvárosba. Kollegina farmerbe mellénybe volt, a leendő hideg ellen felvértezve.

Majd eldől, kinek lesz igaza, s ki cipeli a meleg ruhát a táskába haza. Gyaloglásztunk egy darabon, majd a villamosra ülve kerültünk egyre beljebb Mannheim közepébe. Semmi pukli, vagy nagy kanyar, vagy kerékcsikorgás, szerelvénynyekergés, csak a finom puha meleg érzés, mely az ablakon keresztül áradt be ránk, s felvidította a bundánk.

 Szokás szerint kritizáltam a körülöttünk levőket, bár előre szóltam a kolleganőnek, hogy rengeteg magyar honol e városban, halkabbra vegyük a hangerőnk. Épp akartam mondani egy felszálló nőről, hogy mily tré az ízlése, amikor felfigyelt a magyar beszédre, s elvigyorogta magát, hogy jaj, ti is magyarok vagytok, jó hallani a szavaitok… Belémfagyott a kritika rögvest, s csak olyan szép betyárosan mondtam még egy cifrát.

 A vonatállomáson szálltunk ki, hogy megnézzem, hogy juthatok majd haza, ha időm és zsebem is engedi. Informálódás után a Rajnát vettük célba, s a hidat javító emberek közt néztünk le a hömpölygő vízre. Meg kellett állapítanom, hogy a Dunánk szebb, slussz! Majd a Schloss épületegyüttesét kerülgettük, mindenféle nációval találkoztunk. Csadoros, kaftános, csizmás-trikós, szalmakalapos, hippis, nagykabátos és két állig felfegyverzett polizei-os volt a repertoáron. De hogy miért kell egy uzi vagy Kalasnyikov-féle gyorstüzelő a belvárosba, rejtély maradt számomra.

 Végre megtaláltuk, mire minden nő vágyik, az üzletektől dagadó, vevőktől hemzsegő főutcát. 11óra körül kezdtük el a mustrát, s 18.30-kor még mindig csak az egyik felét jártuk be, így maradt egy fél utca a következő napokra. Táskáink is dagadttá váltak, s egy plusz tatyó is nyomta vállunk, pedig nem akartunk venni semmit, mégis minden üzlet után kinn a padon pakoltuk a bugyellárist. Heába’ no, nők vagyunk, vagy mi a fene!

Az egyik bót’ előtt mindenféle ki volt kosarakba rakva, mi is onnan turkáltunk, amikor egy nő megszólított, hogy a portéka közül kiválogatott napszemüveg hogy áll neki, kérdezte, s megmondtam neki őszintén, hogy nem az esete. Mire felpróbált egy másik modellt, és várta a kritikát. Na, az meg még rosszabb volt, így mondtam, hogy inkább az előzőt vásárolja, s segítettem neki megtalálni a megfelelőt. Kb. az ötödiket próbálta, mire mondtam, hogy az épp a pofijához való, ott ne hagyja ezt az egyedet.

 A Quadrat házai közt sem lehet elveszni, bár mi tudtuk merre megyünk, térképünk is akadt, de a Neckar még keresztezi utunk, így e mellé le is kuporodtunk.

A folyó partján ülünk, lógatjuk a lábunkat a kövekről. A szomszédos padon török népek üldögélnek, nevetgélnek. Feléjük tart egy illuminált állapotú ifiember. Elzavarják, és ő már felénk vette az útját. Pirosló szemekkel, higanyos állással kezdi a mesét, miszerint a felesége kórházban van, és szeretné felhívni telefonon. Csak 50 centet kérne… Kollegina mellettem hessegeti a kezével, és mondja neki magyarul, hogy nem értjük, amit mond. Erre ő is visszakérdez, hogy –„mit mond”? Nem bírtam ki, hogy ami eszembe jutott, ki ne mondjam, így németül beleszóltam, hogy az 50cent egy énekes neve…. Nézett rám értetlenül, majd az üdítős flakont kérte, na, azt megkapta, vigye, gyűjtse. Majd otthagyott minket. Félóra múlva a buszhoz tartva, megint kiszúrt magának a dindelgő atyafi, s alkoholtól bűzlő száját már csak felém nyitotta ki. Adjak neki 60centet, csak ennyit szeretne. A kiskésit nekije’, ily gyors itt az infláció? Jó lesz odafigyelni a fizetésünkre. De mondtam, hogy nem adok, mert úgyis alkoholra költené, nem a nyavalyájára, de nem tágított a kérődző pára. A négysávos úton keltünk át, a zöld jelzés már villogott, s folyton elém tántorgott, motyogott. Ránéztem a várakozó autókra, láttam, hogy jól szórakoznak az akadályomon, ezen már én is csak röhögni tudtam. S a centes férfiú végre odébbállt az út másik oldalán.

Hazafele is sok nézelődni való akadt, ablak mellett ülve nézhettem a hidakat. Az egyik legcsodálatosabb dolog a világon megtervezni egy ilyet, míg a másik a toronyházak építése vív ki nálam dicséretet.

Kellemesen elfáradtunk, s a vásárfiát kipakolva, megint bennvoltunk lélekben a szép, tágas belvárosban. Olyan nyugalmas, békés hely e város, nem érzem a frusztrációt, mint Pesten, akár csak a közlekedésben. Egyelőre nincs honvágyam, - a hon nélkülit meg majd megbeszélem a kedvesemmel…