Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Útban hazafelé

2012.02.06

 

 

Valamikor réges-régen, a tavalyi évben történt, szilveszter napján véget ért. :)

No, nem ilyen egyszerű, és rövidre terveztem, így lesz eleje, közepe, és itt a vége!

December 30-án este indult Münchenből a menetrendszerinti mikrobusz Budapestre.  Már órákkal, pontosan 6 órával előtte e városba érkeztem, gondoltam körülnézek pindurt, ismerkedem a nagyváros épületeivel, és persze megkeresem az esti indulás helyszínét, mert csak egy utcanevet tudtam.

 Miután leszálltam a vonatról, mely délről, az Alpokból suhant a pályaudvarra, mindjárt beleakadtam egy magyar társaságba. Semmi különleges nem történt, csak meghallották, ahogy elkáromkodtam magam)), mert a síkos úton éppen csak nem csúsztam be a vonat alá. De a nagy bőröndbe kapaszkodtam, az meg nem nagyon akart megmozdulni semerre, mert a kerekei begyűjtöttek egy hóembernyi havat. Odasiettek, és pár szót váltottunk, ők itt laknak, és most mennének síelni oda, ahonnan én menekülök.  A tél két hónapja dúl a hegyekbe, nem kímélve az ott-lakókat, és a hómarókat. Kérdezgettek, hogy milyen színű pályákat próbáltam, milyenek a németek ott, a vendégszeretetükről… A mi falunkba fehér volt a hó, a közelébe se voltam piros pettyes sí utaknak, és liftet is csak most látok a pályaudvaron. Miután mondtam, hogy én itt csak dolgozok, és hó+ lapát jut nekem a téli örömökből, búcsút vettem tőlük, és dideregve húzgáltam a kofferem.

 Átkoztam magam, hogy talán egy meleg pulóver nem ártott volna a rövid kötött ruha alá, úgyse látja senki, alul, meg a gyapjúharisnyám majdnem melengetett, de valahogy elfelejtette a funkcióját, amikor a kinti levegőt megérezte, mert nem-törődöm módon, átengedte a mínuszokat. Hosszúszárú csizmám viszont jó kis partner volt a battyogásba, mert a vádlim így nem fázott.

Mentem-mendegéltem, nézelődtem, a fülembe ritmusos zene szólt, a fenekem billegettem, élveztem a szelet, ami ide-oda rendezgette a frissen mosott frizurám, a Taft nem tart, ezt meg kell jegyeznem! :)

Áruházból- plázába, plázából- árkádba. árkádból- zsibvásárba, sőt egy kaszinóba is beinvitáltak. Ott csak egy jegeskávét ittam, két ifjú társaságában, akik azt hitték orosz nő vagyok, mert ily vékonyan öltözve szelem a zimankót, biztos hozzászoktam a hideghez, gondolták ők. Miután felmelegedtem, búcsút vettem tőlük is, névjegykártyájuk szerint az egyik a tulaj volt, a másik valami bróker…de egyik se izgatott.

 Már másfél órája az utcán bolyongtam, kezeim lilultak, a kabátom színéhez idomultak, bár a kesztyűm is finom lila anyag volt, de olyan kis „divatbébis”, nem befolyásolta az ujjaim hőmegtartását. Megláttam végre a kedvenceim egyikét, egy gyorséttermet, ahol ihatok egy meleg teát, amit szinte vödörbe adnak, és nyalhatok egy isteni gépi fagyit! :D

 Bezizegtem, és próbáltam mondani, hogy mit szeretnék, de hang az volt, csak artikuláció nem, mert az ajkaim még nem engedtek ki, mirelitté fagytak kinn. Nevettem a bénaságomon, a fiú is mosolygott, és mutogatásba kezdtem. A teát könnyű volt, mert a mögöttem lévő asztalon azt iszogattak, így csak rámutattam, és a nagyságát is sikerült jelbeszéddel megadnom. De a fagyi, az már nehezebb volt, mert senki nem nyalintózott, - nem értem miért?))-, és azt a mozdulatot…amikor  a tölcsér a kezedbe van, a nyelved kilógatod, és nyalni akarod, ….. ez egy pindurt máshogy nézett ki nálam, mivel az állkapcsom még nem akarta engedni a nyelvkilógatást, így csak a husim végét hegyesen kitoltam, megerőszakolva a szám, és mozgattam, mint egy kaméleon… Hát azt a röhögést körülöttem, nem kell leírnom remélem…De azért a srác megértette, vihogva szolgált ki, és a tálcámat is segítette egy asztalra tenni, a pénzt is ő vette ki a tárcámból, mert az ujjaim elgémberedve nem funkcionáltak kellőképpen, így elfogadtam a vigyorgó segítséget.

 Ott ücsörögve, a lábamat dörzsölgetve, szemezgettem, - de nem úgy, mint Hamupipőke-, és megakadt a szemem, egy barna legényen. Sült krumplit majszolt serényen, ketchupba mártva, zárt szájjal evett, és szintén érdeklődve lesett. Miután a poharam az ujjaimmal átkaroltam, és pár perc után éreztem is a meleg jótékony, felengedő hatást, az olvadozó fagyira vetettem magam, mert már két hónapja mellőztem. Eleinte nem érdekelt a nyali módja, mert a tölcsér oldalán csorgott a finom manna. Nyalogattam az oldalát, néha a tetejébe is belenyalintottam, de rájöttem, hogy a pasi a fagyimat nézi. Nem rám irigykedett, hanem a tölcsérre, mert villámokat szórtak a szemei, amikor nyelvészkedtem. No, megállj csak! Adok én neked néznivalót! :D És átváltottam démonba, a fejem lehajtva, lassan pillogtam felé csábítón, és a nyelvem minden egyes kéjesen elvégzett nyalintózás után az ajkaimat is megnyaltam. Továbbtartott így a nyaligátorkodás. de megérte, mert amikor már átázott a tölcsér alja, és azt szívogattam látványosan csücsörítve, nem bírta az ifjonc, és a tálcájával együtt elindult felém. Feltűnt, hogy a laptoptáskáját, kabátját, és egyéb kellékeit maga előtt tartva jött, és zavartan mosolygott, amikor becsusszant velem szembe a boksz bőrülésébe. Gyorsan abbahagytam a műsort a maradék tölcsért leraktam a tálcára, megtöröltem a szám, és a poharat felemelve, eltakartam arcom, csak a szemem mosolygott irányába. Nem mertem megszólalni, ő pedig még nem tudott. Majd amikor bemutatkozott Guillome névvel, franciául társalgott. Felcsillant a szemem, hogy végre nem az utálatos némettel kell gondolkodnom, és meglepődve fogadta a nyelvi egyezőségen történő bemutatkozásom. Egy perc alatt elszállt a zavara, de nekem is kellemessé vált az ábrázatom, a teát leraktam, nem a kacérság lett a célom. Minél több szót facsarjak ki belőle, és magamból, hogy gyakorolhassam a kedvenc beszédmódom.

 A barátait várta, egy táncház lesz egy közeli klubba, oda tartanak, csak ő korán érkezett a Kingbe, így örvendezve ült át hozzám, hogy megismerjen. Szégyenkezve vallottam be, hogy ez csak egy színjáték volt részemről, nem szoktam ily kacéran fagyizni, de láttam, hogy ez tetszik neki, így folytattam. Nevetett, és megkérdezte, hogy nem kérek még egy adagot, mert szívesen végignézné még egyszer a produkciót. Teliszájjal vigyorogtam, hogy valóban tervezek még egy fagyit, de azt az utcán, a most kezdődő hószállingózásban óhajtom elfogyasztani – a népek legnagyobb megrökönyödésére. Nevetett, és rám ragasztotta abban a 20 percben a Provokátornő bélyeget. / -Hát ezt érdemeltem?)) /

Beszélgetésünk olyan közvetlenre sikeredett, hogy egy újabb mobilszámmal gyarapítottam telefonkönyvemet, de én nem adtam meg az enyémet, ne keresgéljen Európában, nincs rá szükségem. Az övé is csak azért lesz meg, hogy a G-betűnél egy francia név is szerepeljen, nem hívogatom fel, elvégre feleség leszek, vagy mi a szösz! :D

 Megvette a búcsúfagyim, segített a bőrönddel az ajtón kívülre kerülni, útba igazított és három puszival elköszöntünk egymástól. Az a huncut vágy felismerhető volt, mely folyamatosan ott ült a beszélgetésünk alatt is a szeme sarkában, de nem akartam tudomást venni róla.

 Fűtött a tea, a perzselő csevegés, és nem éreztem egy darabig a hideget, megtaláltam a nemzetközi pályaudvart, de a busznak még nyoma sem volt. Így az alagsori megállókból felcammogtam az emeleti bevásárlóközpontba. Pindurt nézelődtem, hogy átmelegedjen a használandó testrészem, és kosaratfogva beslattyogtam a nagy „bótba”)). Céltalan volt e séta, de csak tömött táskával jöttem ki… hiába nőből valék)).

 A busz a helyén várt, beszállhattam, és várakozhattam.

 Érdekes, hogy ezt a részt akartam megörökíteni, de ahogy a mamám is mondogatta anno, ha már egyszer belekezdesz az írásba, kanyaríts nagy feneket a dologból, annál érdekesebb lesz! Ezzel ellentétben az apám azon az állásponton volt, hogy minek kell mindennek akkora feneket keríteni? Bár ő sose olvasta az írásaim, de a mondanivalókat szűkre kellett szabni, ha el akartam valamit mondani neki. Különbözünk, hála…!

 Tehát most jön az in medias res).

 A buszban hátul 16 ülés volt, baloldalon kettesével, jobb oldalon egyesével a szélén. Egy ilyen egyesen foglaltam helyet, mert nem szerettem volna a terpeszkedésemmel senki ölébe hajtani a fejem éjjel. Lassan megtelt a busz, válogatott társasággal, hangos beszélgetésekkel. A „mellettem” ülő hölgyike velem óhajtott társalogni, mert aki az oldalán ült, mindjárt alvópózba helyezkedett kispárnával. Volt ott német asszony is a gyerekeivel, de sok több munkás férfi is, akik közül egyet úgy kinéztem magamnak, bár a kisfiával utazott haza. És akadt egy „indián” is, egy alacsony perui, széles arcvonalú kalapos művészlélek is, aki az előttem lévő székbe csüccsent. 

 Beszélgettem a nénivel, kérdezgetett, a választ pedig mindenki hallotta, mert kicsi volt a hely az elhatárolódáshoz. Amikor elhagytuk Münchent, a hóesés miatt lassan tudtunk csak haladni, és volt időm mindenkit szemügyre venni, a potenciális áldozataim, mint a fekete özvegy)). Persze csak mini változatban, flörtölgetés szintjén.

Még mindig a gyerekes pasi volt a nyerő, és ahogy észrevettem, neki se volt közömbös a lilaharisnyás nő.

Többen megéheztek, zörögtek a szendvicsekkel, szisszentek a szomjoltó nedűsüvegek. A Kiszemelt is felállt, hogy levegye éhes gyermekének az elemózsiát, és mivel a gyerek nem kért mindenből, Apuka odafordult hozzám, hogy megkínáljon az általa sütött mézeskalácsából. Innentől kezdve nem csak a sütijére voltam kíváncsi. Beszédbe elegyedtünk, ismerkedtünk, a nénike is beleszólt néha, és szorongatta időnként a lábam, hogy biztasson. Hiszen mindketten hallottuk, amikor mással beszélt, hogy elvált, és a kisfiát most viszi haza az anyukájához a karácsonyi vakáció után.

 A buszban filmvetítés volt, hajnalig 3 filmet láthattunk, de egyik se volt eget-rengető, csak olyan kommersz minőség. Így volt lehetőségünk fényben fürödve társalogni. Legtöbben aludtak, Csak a kétóránkénti pihenőknél szálltak ki a pipildébe, vagy kávézni a benzinkutaknál. A hölgy mindig mellém szegődött, így volt társam, mint ilyenkor a lányoknak, kettesével mentünk ide-oda.

A második megálló után lassan elcsendesedtünk, a hölgy is elaludt, a Kiszemelttel mi is ásítoztunk, körülöttünk mély csend honolt. Megegyeztünk, hogy majd az internete tartjuk a kapcsolatot, hisz teljes nevünket felfedtük, nem huncut találkát beszéltünk meg, csak barátkoztunk.

Próbáltam kinyújtózni, már amennyire a lehetőségeim engedték, levettem a csizmám és az ülés mellett kiegyenesítettem az addig keresztbe tett lábikóim. Már félig álomba szenderültem, amikor éreztem, hogy jó érzés kezd elönteni, és ennek forrása a bokámtól jön. Valaki megérintette. Sebaj, előfordul, hiszen más is nyújtózhat. Majd egy újabb érintés, és ez már maradandónak tűnt, ez a valaki tenyerével átölelte a bokám, simogatni kezdte a lábfejem, lábujjaim a harisnyán keresztül….. Ilyen nincs! Elhúztam a lábam, de valahogy mindig csak kinyújtódott, és ő, mint a vércse, lecsapott az ujjaival, és kezdte a jóleső masszírozást. Néha visszatért a józan eszem, és visszahúztam, keresztbe raktam, hogy véletlenül se érje el. Alvadtam volna tovább, amikor a térdemen megéreztem a szorítását. Hoppi, ezt azért mégsem engedem, és erőteljesen eltoltam a kezét, valószínű megértette, mert nem ért hozzám a következő megállásig, ami pár perc múlva jött. Kiszálltunk nyújtózni, én is sétáltam a hölggyel egy kört a kút körül, és éreztem, hogy figyelnek. Ott toporogva a busz mellett, a hátam mögé lépett a Zaklatóm/?/, és morgott valamit, de nem akartam vele beszélgetni, így visszamásztam a helyemre. Újabb kilométerek következtek, lassan mindenki beájult álmaiba, de én pezsegtem, és figyeltem, mit fog lépni a nagy Z-s pasi. A csizmátlan lábam újra a megfelelő pozícióba helyeztem, és nekiértem a kezének, mert lógatta!!, várta, hogy kinyújtsam! Nahát! A simogatás jólesett, mert mostanában ez a fajta fétish is elég izgalmas kapukat nyitogat, de most ebbe nem megyünk bele! :p Szóval, masszírozta a talpam, szorongatta a bokám az Achilles részt nagyon érzékenyen nyomogatta, már majdnem hangot adtam a kellemes zaklatásnak, amikor abbahagyta és merészen folytatta a vádlim markolászásával, amin elgondolkodtam, hogy ezt már nem fogom engedni, éppen el akartam húzni a lábam, amikor hirtelen a belsőcombomra fogott… juj… ezt biztosan nem akartam! Nagyon határozottan felhúztam mindkét lábam az ülésbe, magamhoz szorítva őket, és mint egy összegömbölyödött cirmi, úgy vártam, hogy Pestre érjünk. Tatabányán ébredtem fel, az alfelem elzsibbadt, nem éreztem a virgácsaim, de legalább nem folytatódott a huncut fiatalember próbálkozása. Többen leszálltak, míg Pestre értünk, köztük a Kiszemelt is elbúcsúzott, és mosolyogva integetett Győrben. Volt bőven üres hely, és Z talált egy olyan helyet magának, ahol nyugodtan bámulhatott nyíltan, senki nem látta, hiszen oldalt fordulva, akár alhatott volna is. De láttam a csillogást a szemében, és szenvedtem, mert addigra elmúlt az éjszaka varázsa, és  most lett volna csak szükség egy jó kis masszírra, de most már juszt se hagytam volna!

Miután a végállomáson kiszálltunk, mellém szegődött, és tört magyarsággal kérdezte, hogy most mi lesz, hogyan tovább, mert ő szeretné befejezni ezt a kis huncutságot. Kimért voltam, és hideg, mint a pesti levegő, csak annyit mondtam, hogy nem tehetek semmit, ennyivel kell beérnie, mert van valakim, és nem akarom megcsalni. Kapott két puszit széles arcára a kalap alatt, és arrábbhúzgáltam a bőröndöm…

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.